LEXIKON
Marcipán
A marcipán cukrászipari alapanyag, általában egy rész pirított, hámozott édes mandulából és egy rész őrölt cukorból vízzel sziruposra főzött massza.
Pár szem keserűmandula hozzáadásával pedig létrejön a marcipán sajátos íze. A marcipán massza lehet egyszeres, kétszeres, háromszoros, ahol ez a jelző a mandula és a cukor arányát jelenti.
Az egyszeres marcipánban fele-fele a mandula és a cukor aránya. Minél nagyobb a szám, annál több benne a cukor.
Ősét már az ókorban a perzsák is ismerték, ez az ősi marcipán azonban még mandulával és mézzel dúsított olívaolajból készült, pár csepp rózsaolajjal illatosítva.
A keresztes háborúk hatására lovagokon és kereskedőkön keresztül eljutott Spanyolországba, Portugáliába, Velencébe, ahol eleinte csak az uralkodók asztalán volt található, mert az elkészítéséhez még nem volt elegendő cukor. Miután Kolumbusz Kristóf felfedezte Amerikát, az Újvilág terményei átkerültek Európába is, köztük a cukornád is. Ennek következtében az európai cukrászat fellendült, s vele a marcipángyártás is, amit eleinte még csak patikában lehetett kapni. A „marcipán” neve legnagyobb valószínűséggel a spanyolországi al-Andalus területén beszélt arab nyelvből származik a középkorból, amikor még a félsziget középső és déli részén több kultúra és népcsoport élt együtt.
Az őrölt mandula – cukorral és százlevelű rózsa olajával összedolgozva – már a középkorban is az ínyencek kedvence volt.
A marcipánnak kezdetben szexuális serkentő hatást is tulajdonítottak, a cukor drága volt ezért elsősorban a királyi asztalok kedvelt nyalánkságának számított.
A Lübeckből származó világhírű német író, Thomas Mann, egyik novellájában a „háremek csemegéje” néven említette a marcipánt.
Egy legenda szerint, amikor 1347–1353 között a legnagyobb európai pestisjárvány zajlott és Európa lakosságának egyharmadát elpusztította, létfontosságúvá vált, hogy olyan új élelmiszereket találjanak ki, amelyek nem romlanak könnyen, és sokáig eltarthatóak. Milánóban egy Márton nevű pék próbálkozásának az eredménye az olajos magvakból gyúrt mézes pogácsa volt és innen ered a marcipán (marci-panis, panis martius) vagyis a Márton kenyere (németül Markusbrot).
Mások szerint a marcipán (marzapane, vagyis mézeskalács) olasz közvetítéssel került Európába, valószínűleg Törökországból, Iránból vagy Irakból, ahol a marcipán őse a háremhölgyek csemegéje, egy keleti fűszerekkel ízesített édességféle volt.
A világhírű lübecki marcipán legendája szerint, 1402-ben Lübeckben nagy éhínség pusztított, mert ellenséges erők kerítették be a várost, már minden élelem elfogyott. Ekkor egy mandulával megrakott görög teherszállító vitorlás futott be a lübecki kikötőbe, ahol azonban kiderült, hogy a mandulát megrendelő kereskedő tönkrement és a szállítmánynak nincs gazdája.
Az ezután elárverezett mandulát egy helyi cukrász vásárolta meg. A mandulát megőrölte, összekeverte cukorral és rózsavízzel, hozzákevert tojássárgáját és ebből a masszából golyócskákat formázott és árusítani kezdte. Így indult el a világhír felé a lübecki marcipán, ahol a leghíresebb a kétszáz éves Niederegger-cukrászda.
A lübecki marcipán nem sült vagy pirított marcipán. Általában cipó alakba formálva, csokoládéval bevonva készül. Thomas Mann író viszont, aki Lübeck világhírű szülötte, arról írt, hogy a "gyomrot terhelő" marcipán, "a hárem szülötte" és a receptje nyilvánvalóan Velencéből került a lübecki Niederegger kezébe.
Az ismertebb lübecki marcipánnak nagy vetélytársa a königsbergi marcipán. A königsbergi marcipánt enyhén pörkölik, hogy a mandulában lévő fehérje gyorsabban felbomoljon, ezáltal a massza egységesebb állagú lesz. A königsbergi marcipánt többnyire szív alakúra formálják, nagy lángon hirtelen hevítik, amelytől kissé megbarnul.
Egy olasz eredetet bizonygató legenda szerint Velence védőszentjének, Szent Márknak a nevéből származik a marcipán elnevezés. Eszerint az 1400-as években egy Badrut nevű velencei cukrászmester Mária nevű leánykája, az apja műhelyében játszadozva a mézbe tört mandulát kevert, majd az így keletkezett gyurmát forró tepsiben kiszárította. Apja megkóstolta a játékból készített édességet, és olyan jóízűnek találta, hogy ebből kezdte készíteni a Velencében közkedvelt szentelt gyertyákat, cirádákkal ékesítve.
A legenda szerint első ízben a Szent Márk székesegyház előtti téren, a város védőszentjének ünnepén árusította a mandulából és mézből készült finomságot, ezért lett Szent Márkról elnevezve: Marci panis azaz Szent Márk kenyere. A szinte szobrászművészi igényességgel elkészített marcipángyertyákat a templomokban osztogatták a hívőknek, hogy megóvja őket a rossztól.
Az ördögűző édességből az Aragóniai Beatrix kíséretében Magyarországra települő talján szakácsok Mátyás király házassága után az első újévi ünnepi ebéden, a 8. fogást mandulatejből és cukorból készítették, ami fehér és barna kockás marcipán sakktábla volt.
Magyar nyelven Bornemissza Anna 1680-ból származó szakácskönyvében található adat a marcipán készítéséről.
